Elég erőteljesre sikerült a Kertész Ákos gyalázás. Na, nem mintha én szeretném őt, de az biztos, hogy mondanivalójának finomabb értelmezésével szinte mindenki egyetért Magyarországon. Legfőképpen maguk a politikusaink.
Azok a nagyjaink, akikre ma felnézünk, Adytól, József Attilán át Széchenyiig sem voltak mindig jó véleménnyel a magyarság állapotáról és azért írtak és tettek, hogy ez megváltozzon. Senki sem szereti, ha tükröt tartanak elé, mert egyrészt nem jó az igazság és minden tükör torzít. Kertész Ákos nem Ady és az ő világa nem az én világom. Az ő tükre is torzít, de mint minden tükör valamit megmutat az igazságból és annak rosszabbik feléből. Az, hogy a magyarságnak van egy olyan része, amelyik szereti meghúzni magát, utálja mások sikerét, alapvetően csak a rosszat látja mindenben, nem teljesíteni akar, hanem elvárja, hogy eltartsák, saját érdekét minden esetben előbbre tartja bármely közösségénél, adót csal, lop a munkahelyén és így tovább, olyan közhely, amit számtalanszor leírtak és magánbeszélgetésekben naponta felmerül. Az Antall kormány bukása után, MDF-es körökben őket nevezték csőcseléknek, mocsárnak, amely mindig oda húz, ahol többet ígérnek neki és eldönthet minden választást. Őket annak idején a szavazók 25%-ára tették és a választási harcok egyik lényeges része volt az ő megnyerésük.
Ezt az elméletet minden politikus, párt és tanácsadó alapvető igazságnak tartja. A politikai stratégiák e mentén épülnek fel. Alapvető különbség csak abban volt az elmúlt 20 év történetében, hogy egy párt vagy kormány hitt-e abban, hogy lehet az emberek jobbik felére építeni, illetve, lehet-e a 25%-ot csökkenteni vagy nem. Aki ezt nyíltan politikai és kommunikációs stratégiává fogalmazta, az Wermer András volt, és aki erről először magas politikai szinten beszélt, az a 1998 és 2002 közötti Orbán Viktor volt. Az akkori polgári Magyarország lényege az lett volna, hogy a "csőcselék" méretét csökkentsük, tegyük őket polgárrá. A polgár volt a „kertész ákosi” alattvaló ellentéte. Orbán abban az időben sokat beszélt arról, hogy az ország sikere azon függ, hogy a pesszimisták és optimisták, az aktívak és inaktívak, a sorsukért tenni akarók és a boldogulást mástól várók, vagyis a polgárok és alattvalók aránya hogyan alakul az országban. Tulajdonképpen minden magyar politikus tudta, hogy az ország sikere ettől függ. Még a szánalmas Gyurcsány is sokat beszélt egy korszakában erről.
A gondok ott kezdődtek, hogy a Fidesz, ha egy hajszállal is, de bukott 2002-ben és sokan úgy értelmezték, hogy vele együtt bukott a nagyszerűen felépített Wermer stratégia is. A Fidesz felső vezetése úgy látta, az alattvalókra kell a politikai sikert építeni és nem a polgárokra. Kertésznek úgy kellett volna fogalmaznia, hogy mára Magyarországon az alattvalók száma növekedett a polgárok rovására és ezért egyre népszerűbb az alattvalókra építő politika. Ha van egy kis esze, bocsánatot két és pontosít.
2002-ig a Fidesz úgy gondolta, hogy növelhető a polgárok száma és ez a tétel igaznak is bizonyult, soha nem volt annyi a saját jövőjét irányítani, saját magáért tenni akaró ember és soha nem volt népszerűbb a polgári gondolat. De ha növelni lehet ezen emberek számát, akkor politikával csökkenteni is lehet. Mára a média és a politikusok segítségével olyan helyzetbe jutottunk, hogy az alattvalói világszemlélet, hogy saját balsorunkért másokat okoljunk, elképesztően népszerűvé vált. Nincs egyetlen gondunk sem, amiért nem a korábbi komcsi kormányok, a bankok, a nemzetközi tőke, a multik, a zsidók vagy ne a cigányok, stb. lennének okolhatók. A saját sorsunkkal való szembenézés népszerűtlenné vált. Mára a 25%-os "csőcselék" legalább 40%-ra nőtt és sok értelmesnek gondolt ember is csatlakozott hozzá. Ez pedig erősen meghatározza jövőnket. Ezért látszólag egyetlen politikai stratégia sem működhet, ami ezzel szembe megy, hacsak a maradék 60% nem szavaz egy pártra. Ami szinte lehetetlen. Ezt az alaptétel határozza meg a mai politikát. Azért ilyen szánalmas a helyzet, mert Orbán és minden politikus jól tudja, hogy sikeres Magyarországot csak a maradék 60%-ra lehet építeni. A magyar politika jelenleg egy nagyon vékony kötélen egyensúlyoz. Meg kell tartani az alattvalók támogatottságát, de rá kell venni a polgárokat, hogy vigyék a hátukon az országot. A kötéltánc sikere nagyon kétséges és biztonsági háló nincs alattunk. Abban viszont biztosak lehetünk, ha egyszer lezuhantunk, akkor onnan csak a polgárok emelhetik fel az országot. Az is lehet, hogy egy megtisztuláshoz valóban le kell végre zuhannunk, mert az elmúlt évek tragédiája nekünk nem volt elég. Valódi Mohács kell.